A nemzetiségi öntudat ébredése és a konfliktusok gyökerei
Megkésett nemzeti fejlődés: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ébredése a 19. század közepére a szűk értelmiségi és egyházi elit körében indult el, mivel hiányoztak a saját nemesi és polgári vezető rétegeik.
Követelések és ideológiák: Az 1840-es évekre megfogalmazták igényeiket önálló nemzeti intézményekre és tartományokra. Saját történelmi jogukat különféle eredetmítoszokkal (szlovákok – morva örökség, horvátok – illír örökség, románok – dákoromán elmélet) igyekeztek alátámasztani.
Eltérő álláspontok: A magyar politikai elit úgy vélte, hogy a jobbágyfelszabadítás (jogkiterjesztés) elegendő lesz a nemzetiségek megnyeréséhez, és nem tartották veszélyesnek mozgalmaikat. Az ellentét alapja az volt, hogy míg a nemzetiségek kollektív-politikai autonómiát, addig a magyarok csak egyéni-kulturális jogokat kívántak biztosítani.
A fegyveres ellenállás és a nemzetiségi támadások
Bécs szerepe: A bécsi udvar tudatosan bátorította a nemzetiségi vezetőket a magyar kormány ellen.
A szerb felkelés: 1848 júniusában a szerbek fogtak elsőként fegyvert, elutasítva a Határőrvidék magyar alárendeltségét és önálló Szerb Vajdaságot követelve. A harcok súlyos etnikai atrocitásokkal kísérve a szabadságharc végéig elhúzódtak.
A horvát támadás: Jellačić horvát bán az udvar támogatásával Magyarország ellen fordult, miután Horvátország számára önálló koronatartományi státuszt ígértek. Szeptember 11-i támadását a magyar sereg Pákozdnál állította meg.
Az erdélyi román felkelés: Az udvar széles körű önállóságot ígért a románoknak, aminek hatására a császári alakulatok és a román határőrezredek szembefordultak a magyarokkal. Karl von Urban és Avram Iancuvezetésével a felfegyverzett román parasztság (mócok) véres etnikai tisztogatásokat végzett (pl. Nagyenyed, Zalatna).
Együttműködő nemzetiségek és békés területek
Szlovákok: Bár követeléseiket megfogalmazták Liptószentmiklóson, komoly ellenállás nem alakult ki, mert nem volt önálló hadseregük, és a magyar kormány sikeresen végrehajtotta náluk a jobbágyfelszabadítást.
Németek és svábok: A városi német lakosság és a vidéki svábok többsége – a magyar kultúra hatására és a kiterjesztett jogok miatt – a magyar kormány mellé állt. Kivételt az erdélyi szászok jelentettek, akik az udvarral tartottak.
Ruszinok: Nemzeti mozgalmuk kezdetleges volt, görög katolikus papságuk többsége támogatta a magyar forradalmat.
Zsidóság: Önálló nemzettudat híján az asszimiláció útját választották; számarányukon felül vettek részt a harcokban és jelentős anyagi támogatást nyújtottak.
1849: Kései megbékélési kísérletek
Kijózanodás: Az 1849-es olmützi alkotmány a nemzetiségek számára csalódást okozott, mivel nem kapták meg a várt különállást.
Megegyezések: A magyar kormány sikeres tárgyalásokat folytatott a románokkal, kulturális engedményeket (nyelvhasználat, egyházi autonómia) téve, bár a területi különállást továbbra is elutasította.
Törvényi szabályozás: 1849. július 28-án az országgyűlés elfogadta a nemzetiségi határozatot és a zsidóság emancipációját. Ezek a lépések azonban túl későn születtek meg ahhoz, hogy a háború menetét érdemben befolyásolják.
Megtorlás és nemzetiségi egység a halálban
A szabadságharc bukása utáni osztrák megtorlás a résztvevő nemzetiségeket is sújtotta (pl. hadisarc a pesti zsidó hitközségre).
A forradalom multietnikus jellegét jól szimbolizálja az aradi 13 vértanú összetétele, akik között a magyarok mellett örmény (Kiss Ernő, Lázár Vilmos), német (pl. Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos), szerb (Damjanich János) és horvát (Knézić Károly) származású tisztek is voltak.
