A középkori Európában a kultúra művelése és őrzése elsősorban az egyház feladata és kötelessége volt. Ebben az időszakban az írásbeliség korlátozott volt: a könyvnyomtatás megjelenése előtt a kolostorokban kézzel írott, rendkívül értékes kódexeket készítettek, a műveltség nyelve pedig a latin volt. Az írásbeliség nemcsak a hitéletben, hanem az állami adminisztrációban (kancelláriák) és a magánjogi ügyletek hitelesítésében (hiteles helyek) is kulcsszerepet játszott.
A korszak meghatározó filozófiai irányzata a skolasztika volt, amely a hit és az értelem viszonyát vizsgálta. Alapítója, Aquinói Szent Tamás szerint az isteni kinyilatkoztatás és az emberi ész nem állhat ellentétben egymással, mivel mindkettő Istentől ered. Tamás az arisztotelészi logikát beépítve a teológiába alkotta meg fő művét, a Summa Theologiae-t.
A felsőoktatás színterei a 11–13. századtól megjelenő egyetemek (universitas) voltak, amelyek széles körű autonómiával rendelkeztek. A hallgatóknak először a bölcsészkart kellett elvégezniük, ahol a hét szabad művészetet (trivium és quadrivium) tanulták. A baccalaureátus megszerzése után választhattak a jogi, orvosi vagy a legtekintélyesebbnek számító teológiai karok közül a doktori cím eléréséhez. Európa-szerte híres intézmények működtek például Bolognában és Oxfordban, míg Magyarországon Pécsen és Óbudán tettek kísérletet tartós egyetemalapításra.
Az egyházi kultúra mellett megjelent a világi lovagi kultúra is, amely a nehézlovas hadviselés és a keresztény etika hatására formálódott. A lovagi eszmény olyan erényekre épült, mint a hűbérúr iránti hűség, a fegyverforgatási ügyesség, a hitélet és a gyengék védelme. A lovaggá válás hosszú folyamat volt, amely az apródkodástól a fegyverhordozói szinten át a lovaggá ütésig tartott. A lovagi kultúra művészi kifejeződése a lovagi költészet volt, amelyben a trubadúrok és minnesängerek énekelték meg az imádott hölgy iránti plátói szerelmüket.